Sokszor úgy érzem réges régen sokkal, de sokkal màsabb voltam. Hittem olyan dolgokban amikben most nem s nem hittem olyanokban amikben most igen.
A szerelemben, a mindent elsöprő, huuu de romantikus érzésekkel teli nagy szerelemben szerintem soha nem hittem. Vagy ha mégis azt hamar kiölték belőlem.
Voltam szerelemes úgy igazàn. Az első volt e azt nem tudom màr. Nagyon tetszett, a sràc. Nagyon menő volt, eggyel feljebb jàrt àltalànosban. Focizott, kézizett, szóval tényleg menő volt. Fekete haj, barna vàgott szemekkel. Péternek hívtàk.
Persze a menő csajok zsongtàk körül. Hàt az nem én voltam ... Ami fura, mert amúgy meg nem voltam gàz. Csak az évek alatt a sérüléseim miatt hagytam magam letíporni, elnyomni. A sulis tàplàléklànc aljàra taszítani magam. S ott a langyos fosban kapàlozni. Pedig voltak menő barátaim, de akkor sem hagytam magam onnan kihúzni. Ott nem voltam figyelem középpontjában annyira.
Vagyis én úgy éreztem, hogy ott vagyok legalul.
Persze, mint minden az is kiderült, hogy az a fajankó tetszett nekem s persze ezért még plussz megalàztatàst is kaptam, mert ugyan miért ne?
Alkatilag széles csípővel, nulla mellel, akkor még formàs fenékkel s középhosszú természetes göndör hajjal àldottak meg. Ez azért volt aki figyelmét felkeltette. 14-15 éves koromra nàlam jóval idősebb pasik figyelmét...
Amit persze élveztem. Nagyon élveztem. Egy darabig. Aztán màr nem annyira.
Van az amikor olyan történik amit későn veszünk észre s mikor tudatosul akkor màr késő. Megtörténik az amit nem akarunk. S nem is akartunk. De túl naivak, túl fiatalok vagyunk ahoz, hogy időben felismerjük a jeleket.
Úgy éreztem magam mint valami személytelen jàtékszer. S ez a későbbiekben is elkísért.
Volt akinek a sajàt apàm adott volna el némi piàért. Egy telefonszàmot nyomott a kezembe, hogy mindenképpen fel kell hogy hívjam azt az embert. Ismertem. Tudtam ki az, beszéltem vele és minden alkalommal majd beesett az udvarba mikor elment előttünk. Le akart csak fektetni. Mint oly sokan màsok.
Ez olyan kettős dolog volt bennem. Tetszett, hogy tetszek, tetszett hogy embereket írányítok. De utàltam, ha nem az történt amit akartam. Utàltam, hogy az erősebb győz, mert egy mozdulattal àrtalmatlanít.
Mindig mondtam, hogy elég beteg vagyok, ha nem is làtszik. Mert most meg elégé izgat, ha csak egy kicsit is korlàtoznak szex közben. Itt csúszott el minden.
Mikor úgy nő fel az ember, hogy az apja tőalkesz, az anyja megalkudik, mert nem tehet mást akkor kurva nehéz normàlisnak lenni. Nekem nem is sikerült.
Kapcsolataimat azutàn úgy vàlasztottam ki. Nem voltam szerelemes. Kiszemeltem, megszereztem. Olyan könnyű volt. Minimàlis érzelemmel. Anál kevesebb sérüléssel.
9. osztàlyban egy elég furi sràcot választottam egy màsik suliból. Hozzábújni jó volt, szeretett is. Én is kicsit. Semmi jelentős nem történt egészen a szakítàsig. 1 év elteltével Viktor sms-ben szakított a sulis nap kellős közepén. Az fàjt. De tényleg.
De akkor màr tudtam ki lesz a következő. Mindig előre tudtam. Csak mindig mellé nyúltam. Feri 12 nappal volt nálam idősebb. És a seggem fogta meg, a pad tetején ülve, a barna cargo nacimban ahogy a kék tangàm kilógott... De kis nyuszi volt azaz az alamuszi nyuszi fajtàból.
Minden úgy ment mint egy tipik tini szerelem. Randi, csók, petting, szex csak később. Leveleket írt s írtam. De olyan költőieket, hogy lehet híres költő lennék ha pàr évszàzaddal ezelőtt írom őket. Én az írásban éltem ki a szerelmet.
Én vettem el a szüzességét, fölényben voltam.
Egészen egy napig amikor minden megvàltozott.
Belépett az életembe valaki. És minden megvàltozott.